A dohányzók ne szülhessenek többé gyereket!
2009.11.01. 20:29
Ki ne látott volna már olyan anyukát aki saját gyermeke feje fölött fújta a rákos füstöt a másik ember arcába? Meddig kell még várnunk egy erősebb és igazságosabb törvényre ami végleg betiltja a cigarettát és megvédi a jövőnket jelentő fiatalokat a daganatos betegségektől?
Júlia (26) története önmagáért beszél, akinek gyengék az idegei azok ne olvassák tovább!
Egy évvel ezelőtt ismertem meg a volt férjemet, Robit. Fiatal pályakezdők voltunk egy mobiltelefonokat és számítógépeket forgalmazó cégnél. Mivel mindketten erős dohányosok vagyunk, gyakran találkoztunk munkahelyünkön a dohányzásra kijelölt helyen, az udvar végében. Robi vékony testalkatú fiú, talán a sok ciginek is köszönhetően nem fejlődtek ki az izmai. Én nem vagyok egy törékeny alkat, iskloás korom óta dömpernek csúfoltak a fiúk.
Talán csak a cigarettázás volt közös bennünk, nem tudom. Megtetszett ahogyan a Robi a füstöt fújja. Mindig jobbra-balra mozgatta a füst kifújása közben a száját és én ezt valahogy nagyon viccesnek találtam. Azóta már tudom, hogy ez csak a halál mimikája volt. Tisztán emlékszem, hogy mikor kezdtem el cigizni. Az apám adott először a sajátjából, hogy hamar megundorodjak tőle, vagy valami ilyesmi, nem tudom. Ha ez volt a terve, akkor nagyot tévedett, mert attól a pillanattól kezdve láncban szívtam a cigiket. Volt, hogy napi három doboz is elment. A szám örökké büdös és rossz ízű volt, állandóan köhögtem, krákogtam de mégis faltam a cigiket. Talán ezért nem is volt igazi fiú barátom Robi előtt soha.
Amikor ott a dohányzóban megpillantottam Robit, láttam, hogy bejövök neki és Ő is nagyon tetszett nekem. Nem váratott magára sokat az első randi, az egyik nap munka után felmentünk hozzá és Ő a magáévá tett. Csodálatos volt az egész, utána együtt cigiztünk az erkélyen. A forrró találkák egyre gyakoribbak lettek és én úgy éreztem Robi az a fiú akitől gyereket szeretnék. Robi nem ellenkezett, de ragaszkodott hozzá, hogy előbb házasodjunk össze. Furcsa lánykérés volt, de örültem neki.
Nagyon gyorsan terhes lettem, de sajnos a cigarettázást nem hagytam abba és az első 12 hétben napi két dobozzal szívtam a cigiből. Robit ez nem zavarta, azt mondta, hogy a rák és a hasonló rémítgetések csak a biztosítók ócska hülyítései. Vesztemre hittem neki és nem törődtem a saját - és a születendő gyermekem egészségével. Csak cigiztem naphosszat, egyre többet és többet. Aztán a szüléskor megtörtént a tragédia. Kiderült, hogy a gyermekünknek nincs orra és nem fejlődött ki a látószerve. Senki sem tudta előre, az ultrahang ezt sajnos nem mutatja ki. Nem tudtam megszólalni a sokktól, csak bőgtem és remegtem a szülőszobában. Az orvosok megmondták, hogy azért van mert cigiztem és a formaldehidnek van egy ilyen mellékhatása. A fiam soha sem fogja meglátni a napvilágot.
A kis Robikát nem tudtam nézni ezért nevelőintézetbe adtam. A Robi elhagyott, én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem gyújtok rá, mert a cigi tette mindezt velem és a kis Robikával. Azt szeretném, ha az állam börtönbe zárná a dohányosokat és a dohánygyátókat, mert nem tudják, hogy mi az a bűn amit elkövetnek a másik emberrel és ha eltöltenek bent pár évet még akkor is jobban járnak, mintha olyan gyerekük születne, mint a kis Robika, aki azért nem láthatja az anyját és érezheti a virág illatát mert az egy utolsó büdös cigis volt. Iszonyatos büntetést kaptam a sorstól, de ezt nekem már nem lehet meg másítani!
Követeljük, hogy az állam vegye fel kábítószer listára a cigarettát és büntesse börtönnel azokat akik ennek ellenére megmérgezik gyermekeinket és cigarettát árulnak, vagy használnak!
Szerző: tisztafiú
Szólj hozzá!
Címkék: halál börtön betegség rák cigaretta büntetés gyermek válás nevelőintézet dohánygyárak
Faszt szoptam, hogy tévézhessek!
2009.10.30. 19:47
Szilvia (16) története talán sokak számára sokkoló lesz, de azért is közöljük le vágatlanul és megrázóan valóságosan, hogy mindenki számára világossá váljék, a tévénézés nem játék!
Vidéken születtem, egyszerű munkás szülők gyermekeként. Apám üvegfúvó, anyám a helyi kisboltban eladónő. Nincsen testvérem, egyke vagyok. Az egész talán ott kezdődött, hogy nagyon csöndes, magányos kislány voltam. Anyámék egész nap dolgoztak én pedig a szomszéd Rózsika nénire voltam bízva, aki leszázalékolt nyugdíjasként egész nap a tévét nézte. Amikor anyámék elmentek a munkahelyükre én gyakran sírtam, hogy hagy mehessek velük, mert nem jó nekem a szomszédban, de ők azt mondták, hogy értsem meg, nekik dolgozni kell, hogy engem felnevelhessenek.
Nem foglalkoztak velem, csak a pénzt keresték. Amikor iskolába kerültem, akkor is Rózsika néni volt a fő támaszom, vele beszéltem meg mindent. Mindenre tudta a választ. Azt mondta, hogy azért ilyen okos és művelt, mert a televízió mindenre választ ad neki. Elhittem és én is olyan okos akartam lenni, mint ő. A középiskola első osztályát már elég nehezen tudtam befejezni, mert ekkor már naphosszat csak a tévét néztem. Mindent imádtam. Kedvenceim a betelefonálós műsorok és a vetélkedők voltak, de rajongtam a természetfilmekért és a szappanoperákért is.
Volt, hogy nem mentem iskolába, mert valamelyik kedvenc műsorom ment a tévében és én nem akartam lemaradni róla. Az egyik ilyen lógásom alkalmával apám rajtakapott, hogy otthon vagyok és irtózatosan elvert. Egy hétig nem nézhettem a tévét. A poklok kínja volt ez az egy hét. Csigalassúsággal teltek a napok és én úgy éreztem, hogy nem fogom kibírni ezt az egy hetet. Egyik este átjött Rózsika néni és azokról a műsorokról beszélt, amelyeket előtte való este látott a tévében. Azt hittem, hogy beleszakad a szívem a sóvárgásba.
Amikor végre letelt az egy hét, úgy éreztem, hogy újra megtelek élettel és vidámsággal. Megfogadtam a szüleimnek, hogy csak akkor fogok tévézni ha vége az iskolának és a leckeírásnak. Persze nem így lett. Úgy tettem mintha iskolába mennék, közben pedig az egyik közeli műszaki boltban néztem a kiállított tévéken a hang nélküli adást. Az egyik alkalommal anyám bejött a boltba és meglátott. Óriási botrányt csinált és azt mondta, hogy soha többé nem nézhetek tévét, amíg ő él! A halálát kívántam akkor. Éreztem, hogy ez nagyon szégyentelen dolog, de ekkor már erősebb volt bennem a vágy a tévézésre, mint bármikor eddig. Apám kidobta a tévét és nem szólt hozzám aznap. Másnap reggel amikor felkeltem az első utam a műszaki boltba vezetett. A férfi, aki a tévéket árulta elém lépett és azt mondta, hogy apám megtiltotta neki is, hogy beengedjen ide. Remegtem és rázott a hideg a tévé hiányától. Ekkor olyat tettem amit eddig soha. Azt mondtam neki, hogy ha beenged akkor leszopom hátul a raktárban. Azonnal ráállt és én szájjal elégítettem ki őt azért, hogy hogy tévézhessek. Hónapokon keresztül szopatott hátul a raktárban és én nem vettem észre, hogy közben a tévé kurvává tett.
Most, hogy egy éve nem tévézek, már jó úton vagyok a tisztaság felé. Azért mondtam ezt el nektek, hogy okuljatok a példámból és soha ne tévézzetek! A tévé drog és ti drogosok lesztek, ha állandóan tévéztek!
Követeljük, hogy az állam büntesse meg a lelketlen tévétársaságokat és büntesse azokat a szülőket is akik a gyereküket tévéztetik! A tévé kábítószer, a tévénéző pedig gyorsan drogossá válik!